Visszajelzés

Összes cikk

2017-09-22

A NYÁRI Gyerünk, anyukám! FUTÓKLUB élménybeszámolója

Kiemelt kép

Én és a futás? - Sose hittem volna...

 

Volt, hogy csak azért mentem futni, mert valaki inspirált. Legközelebb már lehet, hogy én inspiráltam másokat. Volt, hogy azért mentem futni, mert valaki elmesélte, hogyan harcolt magával,hogy menjen vagy ne, de végül felállt és nekiindult. Legközelebb már lehet,hogy én adtam így erőt másnak. Volt, hogy azért mentem futni, mert valaki elment esőben is. Máskor lehet, hogy valaki miattam tette ugyanezt. -  Regina

 


 

 

CSATLAKOZZ TE IS A 6 HETES ŐSZI GYERÜNK, ANYUKÁM! FUTÓKLUBHOZ

október 2. - november 12.

 

Fejben láttam amint egy kecses fekete párducként hasítok az aszfalton. Aztán eszembe jutott, hogy este epiláltam a karomat, lábamat (csak hogy áramvonalasabb legyek :D :D), utána egy meztelen fekete párducot vizualizáltam, magamban meg jót röhögtem :D Szóval így haladtam előre :) - Zsófi, a félmaratonista csiga :D

 

Tilkovszky_Zsófi_03.jpg

 


Hogy mi motivált májusban, hogy csatlakozzak a futós csoporthoz? A legőszintébb válasz, hogy sürgetett az idő a szeptemberi esküvőmig, futásnál jobb kalória gyilkos nem sok van, és mindemellett szeretem feszegetni a határaim. - Tímea

 


Nagyon vártam a fordítót ,mert tudtam utána már nem sok van hátra csak “haza” kell futni. 11,7-nél Regina váltott és örültem, hogy nem mostanra vállaltam a félmaratont, de azért sajgó szívvel néztem a tovább futókat és tudtam, hogy majd egyszer én is.  - Zita

Erdődi-Győri-Zita_01.jpg

 

Szóval ez olyan angyali (mert semmiképpen sem ördögi) kör; futok, mert fogyok, és fogyok, mert futok, illetve jobban érzem magam attól, hogy többet futok, és egyre többet futok, mert egyre jobban érzem magam.  - Fruzsina

 


De egyszer csak látom, hogy ki van írva "utolsó 200 méter"! Belegyorsítok. A hangosbemondó bemondja a nevem. Átérek és akkor elered a könnyem. Tántorgok tovább az éremért, aztán meg a csomagért és akkor jön a telefon. A lányok megtalálnak és összeborulunk. És sírok kicsit. Nincsenek szavaim. Szótlan vagyok. Leveszem a cipőm. Kuporgok a földön. Egész kicsi vagyok. Tiszta és egyszerű, mint egy újszülött. - Brigi

Balázs Brigitta_03.JPG

 

Hogy érzem most magam? Mint gyerek a karácsony elmúltával. Volt az adventi időszak, amikor edzettem és az ünnep, amikor futottam. Most jön a “szürke” január, amikor vissza kell rázódni a hétköznapokba és új kihívásokat találni. - Fruzsi

Lőrincz-Kovács Fruzsina.jpg

 


Augusztusban 106 km-t futottam összesen, én, az antiatlétika a tesi óráról. Még most is nehezen hiszem el, de képes vagyok rá, és ez fantasztikus érzés.

Van köztünk olyan, aki szeptemberben lefutotta a félmaratont. Annyira inspiráló, hogy talán mégse csak a francnak van kedve annyit futni, hanem nekem is... de ez még a jövő zenéje. - Réka

Fertői Réka_03.jpg

 


… aztán egyik szombat este felkerekedtem, hogy márpedig én futni fogok. 2 km-t sikerült egyszerre, megállás nélkül. Roppant büszke voltam magamra. Onnantól fogva a futás az életem részévé vált. Volt, hogy reggel fél 6-kor keltem, hogy mehessek legalább fél órát futni. Volt, hogy szombat reggel, még mindenki aludt, de én 8 óra előtt már futottam a hosszút. Rengeteget kaptam a futástól. Kitartást, türelmet és képességet, hogy a busz után is tudjak sprintelni. :)  - Viki

Saarnit-kasza Viktória.jpg

 


Találtam a neten egy 5 kilométerre felkészítő edzéstervet, ami heti három alkalommal számolva 6 hét alatt vállalta, hogy eljuttat a nulláról az 5K-ig.  6 hét! Indokolatlanul soknak tűnt. Hatalmas önuralom és fegyelmezettség kellett ahhoz, hogy betartsam a "4x2 perc futás, közte 3 perc séta" típusú iránymutatásokat, de az eredmény nem maradt el.  

"A szülés után már semmi nem lesz ugyanolyan." Kicsit féltem ettől. De aztán rájöttem, mit is jelent mindez. Nem az ugyanolyan kell. Ez kell. Mert ez, ami most van, aki most vagyok, sokkal jobb.- Dóra

Finta Dóra.jpg

 

CSATLAKOZZ TE IS A 6 HETES ŐSZI GYERÜNK, ANYUKÁM! FUTÓKLUBHOZ

október 2. - november 12.

 


És aki elmélyedne még jobban a témában, annak itt vannak a teljes beszámolók:

Setényi Regina

 

Ott kezdem, hogy én is átéltem, amit szinte mindenki átél...hogy utálta a futást tesiórákon…

Idén télen elkezdett motoszkálni bennem egy belső hang, majd azon kaptam magam, hogy futó edzésterveket böngészek :).

Borzasztóan izgultam és izgatott is voltam egyszerre az első futásom előtt! Innen nézve már viccesnek tűnik, az,hogy mennyit készültem arra a 20 pecre :D :D.

Szerencsére az első futásaim kellemes tempóban teltek nem akartam megfelelni senkinek, így gyorsan megszerettem, és mindig alig vártam,h menjek. Esténként nem bírtam elaludni, annyira pörögtem a boldogságtól :) Hamar átléptem az edzésterveken, igyekeztem kitolni a határaimat, döntögetni a kis rekordjaimat. Úgy éreztem, nem lehet megállítani...Beneveztem az első versenyekre (2, majd 5 km-en, végül jött a tízes a Futógálán). Csakhogy aztán jöttek a fájdalmak itt-ott... Ami számomra meglepő volt,hogy ennek ellenére sem hagytam abba a futást! Én, aki mindig mindent félbehagy...most ha csak heti egyszer is,de inkább mentem… Ha csak kis távot, de inkább mentem...Ha csak rövid időre is, de mentem…Körülbelül itt kerültem az 5-10 km futócsoportba Brigi invitálására :).

A sok - sok hasonló öröm és a több - kevesebb hasonló probléma miatt hamar éreztem, hogy jó helyen vagyok. A családom is támogatta a futásom, de nyilván az az igazi,hogy hasonló szenvedéllyel bíró emberek verődnek össze, hisz ők értik igazán a másik lelkivilágát.

Én ennek a csoportnak nagyon sokat köszönhetek. Volt, hogy csak azért mentem futni, mert valaki inspirált. Legközelebb már lehet, hogy én inspiráltam másokat. Volt, hogy azért mentem futni, mert valaki elmesélte, hogyan harcolt magával,hogy menjen vagy ne, de végül felállt és nekiindult. Legközelebb már lehet,hogy én adtam így erőt másnak. Volt, hogy azért mentem futni, mert valaki elment esőben is. Máskor lehet, hogy valaki miattam tette ugyanezt.

Az indokokat végtelenül lehetne sorolni,de az biztos,hogy nagyon lelkesítő, igazán motiváló kis csapat gyűlt össze. :) Azt hiszem ez leginkább Briginek köszönhető :). Bár úgy gondolja, csak a véletlen műve, hogy ő lett a mentorunk, szerintem meg nem is kaphattunk volna jobbat :) <3 Ő volt az, akinek mindig volt egy jó szava, ha valakinek nem “úgy” ment. Ő volt az, akivel nagy virtuális röhögésbe csaphatott át egy poszt, vagy éppen, aki elsimította a nyughatatlan kedélyeket :D. Hiszem, hogy ezt a feladatot nem véletlenül kapta. Akkor és ott. És hiszem, hogy mi legalább annyiszor segítettük át őt a nehéz pillanatokon, ahányszor ő minket, hogy aztán 10-szeresét kapjuk tőle vissza. Az biztos,hogy engem rengetegszer kapartak össze a csoport tagjai, mikor motivációt, lelkesedést vesztettem vagy irányt tévesztettem...ne adj’ Isten a célt vesztettem szem elől. És hogy mi is a célja a futásomnak? Hogy jól érezzem magam, hogy örömöt okozzon. Ezeket az örömöket mindig felnagyította a csoport, a futásbeli bánatokat pedig segített feldolgozni. :) A csoporton belül igazi futótársakra és barátokra leltem. Szerencsére van, akivel nem csak virtuálisan ismerkedhettem meg. :) Az hogy nem adtam fel,hogy nem kallódtam el, és nem hagytam abba, nagyrészt a csoportnak köszönhető. Köszönöm <3.

És nem utolsó sorban, köszönöm a közös élményeket, és a közös, felejthetetlen  versenyzést Zitával és Brigivel <3.

 


 

Tilkovszky Zsófia, Zsófi, a félmaratonista csiga :D

 

Eszemet se tudom, mióta vágytam arra, hogy lefussam egyszer a félmaratont. Egyedül. Mert hogy váltóban már nagyon sokszor teljesítettem. De valahogy sose volt lehetőségem rendesen felkészülni, így inkább el se indultam. Mindig volt valami oka. Aztán februárban a születésnapomon egyszer csak kaptam egy emailt a BSI-től, tesóm ugyanis szülinapi ajándékként benevezett a Wizzair félmaratonra. Nem volt mese, megvolt a végső határidő, fel kellett rá készülni! Kapóra is jött nagyon, hogy elindultak ezek a GYA felkészítő csoportok, igaz nekem eleve az volt a gondolatom, hogy heti 3x elmenni futni? Hogy oldom ezt meg egy sokat dolgozó férjjel, kevés külső segítséggel? Mert más dolog otthon tornázni, arra már millió verziót próbáltam, és tökéletesen tudom működtetni a rendszert, akár minden nap tudok tornázni, na de ennyiszer elszabadulni itthonról? Nagyon sok kétségem volt a saját életem megszervezésével kapcsolatban, és ez az elején már be is igazolódott. De a legnagyobb érvágás az volt, hogy a májusi női futógálán lesérült a térdem.

A legnagyobb bánatomra egyszerűen nem találtam meg az életemben az ideális helyét és az idejét a futásnak. Így egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor futottam a nyáron. Vészesen közeledett a félmaraton dátuma, és hát elég siralmas volt a helyzet. Már azon gondolkoztam, hogy mit tegyek. Végül arra jutottam, hogy meg kell próbálnom, mert a lelkemnek még mindig az lenne rosszabb, ha meg se próbálnám. Azaz azt a lehetőséget választottam, hogy ha kell, inkább feladom menet közben, mint hogy meg se próbáljam, és akkor ott motoszkálna a fejemben, hogy mi lett volna, ha mégis sikerül. Szóval így álltam rajthoz, bízva az általános kondimban, az állóképességemben és az akaraterőmben. Az utolsó héten megkapott útvonal videótól azért rendesen bepánikoltam, na meg amit a férjem tekintetében láttam, mikor az útvonalvideót mutattam neki. Láttam rajta, hogy nem hitt a sikeremben, bármennyire is drukkolt. Az utolsó héten már nagyon keveset sportoltam, féltem nehogy meghúzzam magam véletlenül, így inkább arra összpontosítottam, hogy fejben összeszedjem magam. A rajt előtt nagyon izgultam, de azt a kezdő taktikát választottam, hogy beáltam a 2:30-as iramfutókhoz, mert azt saccoltam, hogy kb. ilyen végeredménnyel zárhatok. Az elején tudtam volna gyorsabban futni, vitt volna a lábam, de tudatosan lassítottam és az iramfutókra figyeltem. Az elején nem is figyeltem a kiírt kilómétereket, tudom, hogy nagyon rossz érzés lett volna azt látni, hogy 1km, 2 km...húúú, de messze még a vége. Verseny előtt sokat néztem az útvonaltérképet, memorizáltam a frissítőket, a fordítókat. A távot 3x7 km-re osztottam, és mindig csak az adott 7 km-re összpontosítottam. Fejben láttam amint egy kecses fekete párducként hasítok az aszfalton. Aztán eszembe jutott, hogy este epiláltam a karomat, lábamat (csak hogy áramvonalasabb legyek :D :D), utána egy meztelen fekete párducot vizualizáltam, magamban meg jót röhögtem :D Szóval így haladtam előre :)

Az első 7 km nagyon simán, lazán ment, pont ahogy vártam. A második 7 km-en jött a fekete leves: a rakparti szakasz, tűző napon, nulla légmozgással. Az a pár km nagyon sokat kivett belőlem, rettenetesen elfáradtam. 14 km környékén volt a félmaraton trió váltóhelye, ott picit hosszabban frissítettem, és ezzel le is maradtam kicsit a 2:30-as iramfutóktól. Onnantól nem tudtam velük lépést tartani, bele-belesétáltam a futásba, iszonyúan kínlódtam, míg őket csak távolodni láttam. Aztán már nem is figyeltem őket, hanem küzdöttem a gondolataimmal. Azon járt az eszem, hogy akarom-e én egyáltalán ezt az egészet, jó ez nekem? Korábban is 14 km volt a max, amit egyben futottam, lehet ennyi van csak bennem, és ilyesmik. De közben nem álltam meg teljesen, hanem felváltva sétáltam, kocogtam, sétáltam, kocogtam. Majd eszembe jutott, hogy fél távtól minden egyes kilóméteremet fel akartam ajánlani valakinek, akit szeretek, vagy akiért futok. És már 14 után jártunk, én meg el se kezdtem a km felajánlásokat. Nem tudtam meddig bírom, így az első km-t nem is annak ajánlottam, akinek terveztem, hanem egy barátnőm kisfiának. Mert érte mindenképp szerettem volna futni egy km-t. Ő ugyanis 5 évesen nagyon beteg lett, teljesen leépült és mozgásképtelen is lett. Így érte futottam az első km-t, mert ő már nem futhat. Ezzel a gondolattal és a könnyeimmel küszködve haladtam tovább. Zsombi kilómétere után jöttek a saját gyerekeim, Ádi és Zitus. És valahogy ez a 3 km szépen átzökkentett a holtpontomon, és 17-től ráálltam egy amolyan robotüzemmódra, tettem egyik lábamat a másik után, és szépen bevontattam magam a célba. Nem mondom, hogy sokáig bírtam volna még tovább, mert a vádlijaim azért rendesen beálltak a végére, de szuper utazó sebességre álltam rá. OK, kb. olyan sebesség volt, mint egy csigáé (de edzettebb csigáé ;) :D), de akkor is! :) 21 km-t futottam, még a mai napig is hihetetlen! De ha visszanézem a befutóvideót, újraélem azt a zseniális érzést, ami átjárt a célban, meg mikor mondták a nevemet. Hogy megcsináltam! Hogy igenis képes voltam rá! Hogy bármire képes vagyok!

Ez az én személyes harcommá vált. Így előtte direkt nem akartam senkivel se találkozni, csak magamra koncentráltam, hallgattam a kedvenc zenéimet, még nézegettem az útvonaltérképet. Csak én voltam és az út. Meg még az a 15000 ember még körülöttem :D Azt tudtam, hogy tesóm és Gábor a BSI applikációjáról azért követ. Azt azért jó volt tudni :) Egyedül voltam, de mégse :) És megnyertem a csatámat, és egy nehéz nyárzárás után nekem ez nagyon jó visszaigazolás volt, jó lendület az őszre. Ezután tényleg állítom, hogy tényleg minden fejben dől el!

 

Tilkovszky_Zsófi_03.jpgTilkovszky_Zsófi_04.jpg

Tilkovszky_Zsófi_02.jpgTilkovszky_Zsófi_01.jpg

 


 

Kenderesi Tímea

 

Hogy mi motivált májusban, hogy csatlakozzak a futós csoporthoz? A legőszintébb válasz, hogy sürgetett az idő a szeptemberi esküvőmig, futásnál jobb kalória gyilkos nem sok van, és mindemellett szeretem feszegetni a határaim. Tavaly augusztusban kezdtem el futni, de sajnos térdfájás lett a vége (nem tudtam letérdelni konkrétan). Ez elmúlt, de maradtam a szobátornánál. Párom viszont folytatta a futást, és csodálva néztem a fejlődését. Én is szerettem volna. De nem mertem. Januártól aztán jöttek a programok, amik rendesen megdolgoztak, és májusra úgy éreztem elég erős vagyok ahhoz, hogy újra megpróbáljam. Kicsit azért erősebbnek éreztem magam a kezdőknél, így esett erre a csoportra a választásom. Próbáljuk meg, hátha. Persze ismerem magam, ha belevágok, muszáj végig csinálni, másképp a lelkiismeretem kínoz, így küzdöttem. Sajnos újabb sérülés lett a kezdeti lelkesedés eredménye, valószínűleg túl gyorsan akartam az eredményeket, látva, a többieknek milyen jól megy, az időeredményekről nem is beszélve. Volt orvos látogatás, több is. A fájdalom csökkent, a lelkesedés ismét nőtt, újrakezdtem, átgondoltabban, de megint csak utol akartam érni az edzéstervet. Most a másik oldalamon volt a sor. Orvoslás megint. Injekció, gyógymasszázs, futástól óvaintés, ilyen-olyan vélemények...de szerintem végül nem lett meg az igazi ok. De eddigre már beneveztem egy futóversenyre, valahogy le kellett nyomni, és nekivágtam megint. Augusztusban végül lefutottam a tízest a versenyen, és azóta csak egyszer futottam, és visszatértem az itthoni erősítő szobatornához. Úgy érzem, hogy az izmaim, testem jelezték, hogy erősödni kell, és egy komolyabban átgondolt, nem időhöz kötött edzésterv kidolgozása mellett kezdek csak újra futni. Nekem sajnos ennyi tellett, irigykedve nézem a motiváló versenyfotókat, a 6:30-as időket, és a kilóméterszámokat. Egyszer talán nekem is így fog menni. Megcsináltam, de még nem vagyok elégedett. Párom azóta lefutott egy félmaratont, szóval az itthoni bökdösés meg van, hogy ismét elkezdjem. Remélem sikerül megtalálni azt a ritmust, amivel ez a mozgásforma nekem is valóvá válik!

 


 

Erdődi-Győri Zita

Az egész 2017. január 1-vel indult. Nem, nem  fogadalom hanem a GYA által meghirdetett január 1-i szigetkör futással. Történetesen úgy volt, hogy pont Budapesten leszünk, és úgy szeretnék életemben még egyszer félmaratont futni, miért ne menjek el, jó indítás lenne. Aztán a Margitszigetre nem mentem el, DE helyette elmentem egyedül futni a helyi sportpályára január 1-én délelőtt. Készültem rá ruhával és fejben is. Jó hogy nem mentem el a szigetig, ha jól emlékszem talán 25 percet sikerült végig vánszorognom, de az akkor is enyém volt és büszke voltam rá. Utána kimaradt egy hónap, de aztán csak csak elmentem néha futni.

Így merészkedtem jelentkezni az 5-10 km-es GYA csapatba: Május 3-án csupa kérdesekkel, és kaptam azonnal Brigi tuti mentor válaszát : “Én biztatnálak, hogy vágj bele, mert nincs semmi kockázat. Nem buksz el előfizetést, legfeljebb nem növeled a tempót/távot, hanem maradsz abban, ami komfortos/kivitelezhető neked. Én úgy hiszem én leszek a legrugalmasabb az "edzők" közül, mert én vagyok az az amatőr, aki edzéstervből sem egy fix, konkrét ütemmel akar dolgozni, hanem ú.n. minimál és maximum tervvel. Ezt pl. a futás darabszámát tekintve úgy kell érteni, hogy heti minimum 1, maximum 3. Én is formabontózni tervezek, úgyhogy gyere fussunk is mellé és tuti a "bícsbádi". :)”.

Hát jóhogy ezek után belevágtam! Az utolsó mondat a formabontó közben rengetegszer eszembe jutott, hogy kell a fenének a bícsbádi!! Ezt bizony túl lőttem.

De aztán szépen sorban jöttek a futások, egyre többet egyre gyorsabban egyre többször. Megtaláltam az alkalmakat hogy mikor is tudok futni. Sokat segített a haladási naplóban jegyzetelni, hogy mit futottam, azt értékelni és a heti értékelést megírni. Jól jöttek mindig Brigi bátorító, gratuláló sorai tanácsokkal. Utólag láttam meg egy elkeseredett hetem után milyen kedveset írt. Szóval beléptem a csoportba futottam, de a szeptemberre kitűzött közös futást nem vettem komolyan aztán egy endorfin mámoros szuper reggeli futás után június 1-én megvettem a repülőjegyemet Budapestre hogy ott lehessek a wizzair félmaraton-on váltóban. Gyorsan ki is írtam a csoportban hogy váltótársat keresek. Regina jelentkezett, hogy jön velem. Huh, hogy én hogy beszartam akkor… mert Regina addigra lefutotta a női futógálán a 10km-t nem is akármilyen idővel. Végig azon görcsöltem amíg meg nem ismertem közelebbről, hogy te jó ég csak méltó társa legyek, hiszen még messze voltam ekkor a 10 km-től.

Mikor már elég biztosnak éreztem magam, elkezdtem egy kolléganővel is futni ebédszünetben, ahol folyamatosan fejlődtünk. Segítettek ezek a futások visszavenni kicsit a teljesítmény-kényszeremből, mert csak úgy volt hajlandó velem futni ez a kolléganő, ha jó hangulatban futunk (azaz beszélgetünk, nem rohanunk).  

Sokat vitt előre a Brigi által megadott kihívások július és augusztus hónapra, hogy mennyit fussunk és, hogy képpel illusztráljuk, rakjuk fel a csoportba. Ezek a beszámolok összekötöttek minket, mert onnantól azóta minden futáskor eszembe jut valaki, vagy éppen mindenki, hogy mivel küzdöttek, hogy birkóztak meg vele, a sikerélmények mind mind segítettek átlendülni a holtpontokon és vittek előre. Beugrottak a képek, a mondatok, arcok helyek.  

Végigfutottam a nyarat!! Utálok melegben futni. Végigfutottam a nyaralást. Tartalmasnak érzem a nyarat szép emlékeim vannak hatalmas pluszt kaptam. Az tuti, hogy a csapat nélkül  kevesebb lett volna a nyaram. Nem csak 17 futással, de 17 emlékkel.

Szeptember 9-én reggel indultam haza, itt 15 fok volt ott 25 fok várt. Izgultam kicsit, hogy szombaton délután, amikor találkozom Regivel vajon tudunk-e beszélgetni, megtaláljuk-e a közös hangot élőben is? Azt hiszem 2-2,5 órát úgy végig nevetgéltünk, hogy csak úgy repült az idő. Aztán jött a para, csak el ne hagyjam a váltóbotot másnapig… Vasárnap reggel 8-kor már azon szidtam magam, hogy miért is nem indultam időben, tuti lekésem a többi GYA lányokkal a találkozót. De utolsó pillanatban odaértem, megláttam a rózsaszín GYA pólókat. Meg lett a közös rajtfotó!

Magáról erről a 11,7 km-ről. (Egyszer már előtte lefutottam magamnak, hogy lássam bírom-e.) Úgy indultam neki,hogy ez is csak egy vasárnapi edzés. Kb. 5 km-ig ment minden mint a karikacsapás és csak csodálkoztam, hogy a tömeg ennyire tud húzni, hogy fel sem tűnik, hogy mennyivel gyorsabban tudok futni mint a szokásos tempóm. Melindával még beszélgettünk is. Végig szépen egyenletes tempóban haladtunk. Talán 8 vagy 9 km-nél beszéltük meg hogy kicsit lassítunk de nem állunk meg megyünk végig a váltóig, itt többször is megemlékeztünk Papp Nóriról (hogy nekem mindegy csak ne álljál meg) Valahol a rakparton  fejem elkezdett hasogatni, de szerencsére abbamaradt. 9 km-nél jutott eszembe, hogy azért erősen kezdtünk, szeretnék megállni itt már figyeltem, hogy vegyem rendesen és fújjam ki rendesen a levegőt, de azért csak haladtunk előre és előzgettük az embereket.  Nagyon vártam a fordítót ,mert tudtam utána már nem sok van hátra csak “haza” kell futni. 11,7-nél Regina váltott és örültem, hogy nem mostanra vállaltam a félmaratont, de azért sajgó szívvel néztem a tovább futókat és tudtam, hogy majd egyszer én is.

Erdődi-Győri-Zita_02.jpgErdődi-Győri-Zita_03.jpg

 


 

Sáfár Fruzsina

Amikor csatlakoztam a futós csoporthoz (10 km), futós „karrieremmel” éppen úgy álltam, hogy harmadik gyermek 10 hónapos kora után néhányszor eljártam futni. Korábbi 7 km-es rekordom közelében sem voltam, 2 km-rel indítottam, és a csoporthoz való csatlakozáskor 4-4,5 km-nél jártam. Bizonytalan voltam magamban, először a kezdőkhöz jelentkeztem, de aztán beláttam, hogy az azért már mégsem vagyok, így találtam magam egy olyan kihívás előtt, ami addig csak egy távoli jövőkép volt valahol évek múlva, jó nagy homályban. Amit elsőre elért nálam a csoport, az az volt, hogy innentől szigorún heti rendszerességgel jártam futni. Aztán egyre inkább igyekeztem minden jó tanácsot magamévá tenni. Tetszett a kihívás, az, hogy tag lehettem, kötelességtudatot ébresztett bennem, onnantól nemcsak futkároztam, hanem komolyan néztem az időmet, mindent beleadtam a futásba, amit egy edzésbe bele lehet. Ténylegesen az időeredményem alatta maradt az elvártnak, de lelkesített a csoport, és nem csüggedtem, hanem minden porcikámmal javítani igyekeztem az eredményemen. Mivel emellett csináltam a GYA tornáit is, valahogy, számomra is meglepő módon, egyre csak javultam, és gyűltek a kilométerek a lábam alatt, és egyáltalán nem éreztem megerőltetőnek az egyre hosszabb távokat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezen időszak alatt éppen 10 kg zsírt dobtam le magamról, amit nyilván a futásnak is köszönhetek, szóval ez olyan angyali (mert semmiképpen sem ördögi) kör; futok, mert fogyok, és fogyok, mert futok, illetve jobban érzem magam attól, hogy többet futok, és egyre többet futok, mert egyre jobban érzem magam. ☺ Így lett aztán az első 5 km –ből 6, aztán 7, 8, 9, aztán elég hamar 10, és egyszer, egy havi kihívás teljesítése kedvéért 11. Azóta rendszeresen futom a 10 km-eket, igyekszem az időmön javítani, és nagyon, de nagyon élvezem!

Szóval hogy mit jelentett számomra a csoport ereje? Hát ezt! Hogy én, akinek a férjén kívül nincs napi, de heti szintű segítsége sem a három gyermek mellett, képes vagyok reggel 5:45 –kor elindulni, hogy koncentráltan teljesíthessem a vágyott távomat. Hogy én, aki korábban vígan bevacsorázva bedőlt az ágyikójába, 300 kalóriás vacsora után este kilenckor megfőztem a család másnapi ebédjét (nem diétásat! ;) ), hogy másnap a futásom után aktívan együtt tölthessem a családommal az időmet. Hogy én, aki ezidáig hiába pakolta be a futócipőjét a nyaralásra a bőröndbe, még soha nem került elő eddig belőle, most idén nyáron kétszer is nekiindultam a tengerpartnak, amivel egyúttal régi álmomat is teljesítettem, az egyéb GYA tornákról nem is beszélve.

Köszönöm a csoportot, köszönöm a támogatásukat, köszönöm, hogy részese lehettem ennek a remek csapatnak, és köszönöm, hogy ezt mind kaphattam tőlük. Az, hogy mit jelent egy olyan közösség, akik őszintén bátorítják egymást, akik együtt örülnek a másik sikerének, csak azóta jöttem rá, amióta a gyerünkanyukám „tagja” lettem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy vannak a testformálásnak olyan csatái, amiket nem feltétlenül kell egyedül megvívni. A GYA megmutatta ezt nekem, a futós csoport pedig pont jókor volt pont jó helyen, szerintem az égiek éppen miattam hozták létre.

Ez a csoport akkora adomány volt a számomra, amire mindig emlékezni fogok.

/Egy kis off: „sportkarrierem” első mentora az egyik általános iskolai tornatanárom volt, szerintem mai napig nem tudja, hogy futás közben nagyon sokszor eszembe jutnak a jótanácsai, illetve az, ahogyan kezelte azt, amikor a lelkesedés pótolta a tehetség hiányát. És akkor jó sokáig nem is tudok mást megjelölni, akinek köszönettel és hálával tartozhatok. Második számú mentorom lett idén Brigi és az általa vezetett futós csoport, az elkövetkező 50 évben az itt tanultak és tapasztaltak fogják a futásaimat végigkísérni. Köszönet érte!/

 


 

Balázs Brigitta

Minden futás más. Nyilván mindenkinek más futni. Én békére leltem futás közben. Önmagammal lehetek. Meg kellett valami,amit én irányítok. Egy teljesítmény, ami egzakt,mérhető, elismerést jelent. Nem tűnik így visszanézve különösebben kivitelezhetetlennek, valahol mégis felfoghatatlan, hogy véghez vittem. Talán a legfontosabb,amit tanultam,hogy nem szabad egyben nézni a távot. Mindig csak kicsiket kell haladni előre. Meg,hogy fejben is rá kell készülni,már korábban el kell képzelni szakaszokat. Én nem vagyok elég erős még e téren,ezért nekem meg kell futnom a távot,mielőtt valóban teljesítem egy versenyen. Úgy látszik szkeptikussá kondicionáltam magam. Mégiscsak új keletű a futás terén a kitartásom. Úgy hiszem,nekem ehhez meg kellett érnem. Mostanra lettem annyira földönfutóvá lélekben,hogy a valóságban is ki kell futnom magamból a problémáim.

De lássuk csak a 21 km-t...

A kezdetekkor, mikor lemértem, hogy mennyire is vagyok képes, meglepett. Mikor kamasz koromban elkezdtem hízni, többször kíséreltem meg a futást, de reménytelennek tűnt, hogy én ezt rendszeresen csináljam, annyira utáltam és szenvedtem közben. Irigykedtem a filmek hőseire, akik oly gyakran futásban, testedzésen vezették le a dühük. Felnőtt életemben csak hirtelen fogyási vágyból jöttek rövidebb sportolási fellángolások, rendszeres testmozgás nem volt része az életemnek úgy 25 évig. Nyilván az első gyerek után is le akartam fogyni. El is jártam edzőterembe, rá is merészkedtem a futópadra, de ugyanaz az élmény volt, mint anno. Kínszenvedés! Lomha vagyok és szánalmas vagyok.

No de az első és a második gyerek közt el telt 12 év. Nagyon boldog voltam, hogy megszületett a kislányom. Nem is voltam annyira rossz formában. Szóval megszületett a kislányom, a szomszédban egy 50 éves nő 23 kg-ot fogyott kocogással, meg nem evéssel és persze szerelemmel...de ez lökést adott, hogy mozogjak. Mozognom kell!

És akkor a kis futásaim meghozták a pillanatot. Letöltöttem az applikációt és lemértem a távot. És 3,5 km volt! Meglepett. Gondoltam, akkor reális cél lehet az 5 km.

Így kezdődött. Aztán véletlenül találtam magam a babaúszásos anyukák váltó csapatában a K&H maraton váltóban 7 km-rel. Arra még nem igazán voltam felkészülve, de a babaúszás edző azt mondta, meg tudom csinálni. És így is lett. Valószínűleg ott dőlt el. Hogy nagyon gyorsan ki lettem lökve a távolságba, nem maradtam komfort zónán belül. Mert a 7, az olyan fura szám. Onnan már a 10-ig kell eljutni. Az viszonylag könnyedén elérhető is volt. Azt gondoltam, akkor én itt megállok. A 10 km, az olyan bő egy óra, nekem ennél több nem kell, nincs rá több időm. Meg utána nem láttam, mi az a táv ,ami jöhetne... Hát a félmaraton ugye. :) De azt tökéletesen kizártnak gondoltam, hogy belátható időn belül elérjem. A 10 km is épp elég megterhelő volt. De addigra rákaptam a futásra. Egyszer egy héten el kellett mennem futni, különben már minden bajom volt. És hát nyilván voltak apróbb malőrök, térdfájdalmak, stb. A Gyerünk anyukám akkor csöppent az életembe,mikor a kislányom nagyon beteg lett és 3 hónapig sehová nem tudtam menni.

Aztán az egyik babauszis anyuka lefutotta a félmaratont. Hoppá! De hiába motoszkált a fejemben, csak úgy volt benne, hogy majd egyszer..talán. Futottam a 10 km-eket. Időnként már fölé is merészkedtem. Variáltam a köreim, hogy lássam miként lehetne majd úgy kialakítani, hogy apránként, alkalmanként azért majd növeljem a távot. De kijelenthetem, hogy megtorpantam a fejlődésben. Gyorsulásról szó sem volt. Talán időnként már volt, hogy könnyedebben ment a 10, de összességében úgy éreztem ennyi az én kapacitásom.

Aztán jött a mentorkodás...hihetetlen élmény volt, hogy inspirálok másokat. Hogy...mondjuk ki! Nagyon gyorsan túlszárnyaltak. Fiatalok,viszi őket az "első " nagy lendület, dinamikusan, alkalomról alkalomra fejlődtek. Persze tudom, hogy nem vagyok versenyben velük! Fantasztikusan büszke vagyok a csapatomra! Akartam, hogy ők is az legyenek rám! :) Nagyon sokat köszönhetek nekik! Ők hittek bennem már akkor is,amikor én még nem..

Az utolsó pillanatig párban készültem nevezni a szeptemberi versenyre. De aztán lemondták az utolsó pillanatban. :)

Még májusban, minden tét nélkül jelentkeztem a GyA-s félmaraton felkészítőre, amolyan szokásos szkepticizmussal: úgyse fogom tudni az ottani edzéstervet tartani. Amatőr vagyok a profik között. És még volt egy pofon is tavasszal,mikor már kezdtem volna nyeregben érezni magam. A májusi Női futógálán a 10 km-t 1 óra alatt akartam lefutni és ezért elfutottam az elejét és úgy kellett bevonszoljam magam a célba. Eléggé megviselte törékeny, nehezen felépített önbecsülésem. De nem adtam fel! Megfürödtem a csoportom lelkesedésében. Aztán a félmaraton felkészítőn épp jókor jött egy kihívás, így a nyáron legalább ez volt: futás. Nagyon röhögtek a barátaim, mikor a próbából lefutott 21 km-t napos és árnyékos szakaszokra bontva megosztottam, mint egy kis belső monológot: "Csak odáig fuss el! Ott már árnyék van! Ja de jól esik! Ó hát itt még a levegő is mozog! Látod itt jó, szóval nem nyavalyoghatsz! Jaj mindjárt kiérek a gátra! Huhhh aszfalt, tűző nap! Mit rinyálsz? Lubics Szilvi a sivatagban futott! És nem ennyit, hanem 10-szer ennyit! Gyerünk, mindjárt itt egy kút! Csak odáig fuss el! Anyám! Nem bírom! Dehogy nem! Na jó, tessék, itt egy szőlőcukor! De akkor a kútig elmegyünk! Aztán felőlem sétálhatsz! Na de a séta a tűző napon elég lassú! Fussunk be legalább az árnyékba! Jó, jó! A víztől kissé magamhoz tértem! Uhhh... hát ez milyen más már! Árnyéééék! Levegőőőő! Na nehogy már itt sétáljak, amikor a napon is futottam....!" és így tovább....míg haza nem értem.

Mondjuk ijesztő volt, mennyire kipukkadtam a végére. Az utolsó 5 km-t háromnegyed óra alatt, 4 megállóval sikerült megcsinálni. Szóval ez csak nekem szólt, ez a 21 lefutása. Fegyvertény, de ettől még nem versenyre vihető. És most már tudtam mitől kell félni. Csak egy túlsúlyos, életközép válságban lévő, 40-es nő erőlködésnek tűnne a valódi futók közt. De valahol azért már ébredezett a büszkeségem. Mégiscsak teljesítmény ez! Végül is magamért csinálom nem a kirakatnak! És, amit szarkasztikus öniróniával szoktam is időnként emlegetni, ekkora testtel, ennyi idősen végül is ez duplán számít! :) Mert vannak öregek,öregebbek, mint én, de valószínűleg az ő egész életük a sportról szólt. Aztán kifejezetten kövér félmaratonistáról, azért ritkán hallani...Szóval??? Mi veszíthetek?

De tudtam,hogy azért van mit. Nehezen dolgozom fel a kudarcot. Volt épp elég. Ismerem magam. Hajlamos vagyok többet belelátni, mint ami. Ha ott a versenyen elbukom...ez meg a másik! Nehogy a kudarctól való félelem valami olyasmibe hajszoljon bele, ami...akár bajt okozhat. Mit tudom én? Ijesztő, mikor emberek rosszul lesznek. Egyszer már én is éreztem légszomjat futás közben, igaz épp valahol nagyon ingoványos talajon jártam lélekben...de ettől még megrémített.

Szóval az utolsó pillanatig nem voltam biztos ebben a versenyben, illetve a távban.

Aztán ott voltam a tömegben a rajtnál. Jó volt,hogy találkoztunk a lányokkal a rajt előtt. Tele volt a szívem szeretettel.Többször velem voltam gondolatban már a felkészülés alatt is. Gondoltam rájuk. És igen titokban reméltem,hogy ott lesznek a befutónál is. Mert azért mégis szívfacsaró volt arra gondolnom, hogy nekem senki nem drukkol majd a valóságban mikor meglépem ezt a távot. Már úgy értem a valóságos családomból. Ez az én magányos harcom....persze velem vannak az úton. A kislányom, ott az összes út szélén pacsizó kisgyerekben, a fiam az elszánt, kitartó edzésekben, izommunkában...Egyik félmaratonos csoporttársam mondta, hogy hallotta valakitől ezt, hogy minden kilométert fel lehet ajánlani valakinek, vagy valaminek fejben, miközben haladsz rajta! Micsoda szép gondolat! Nem tudatosan, de magamtól is eljutottam ide. A hála érzéséig! A megható gondolatokig. Mikor a fiamra gondolok futás közben,hogy neki,aki elvesztette az apját, mennyit jelent, hogy futok, hogy mennyit edz, küzd az álmaiért, hogy vízilabdás lehessen és ha ez, hogy most itt futok jelent valamit, az az, hogy csak jó vége lehet a vége! Hogy a kislányom, aki minden bizonnyal tündéri kis puhatestűből hízásra hajlamos bakfissá cseperedik, hisz ezt hozza a génjeivel, talán kap valamit ezekből a futásokból. Hogy én sok sok kilométerrel a hátam mögött, elcsigázottan kibékülök végre a világommal. Ez vagyok én itt és most. Ennyi. Nem "lehetett volna",meg "de jó lenne". Ettől eddig érek. 42 éves vagyok. 21 km-t futottam. Van két gyerekem. Pont.

De ehhez el kellett indulni. Vasárnap ott a tömegben a Városligetben az első félmaratonos felirattal a hátamon! :)

Az elején nagyon óvatos voltam. Hiába vagyok lassú, a mezőny közepéről indultam. Ez is véletlen. A csoportos nevezésnél valamiért a 3-as rajtzónát adták le, de beláttam, hogy ez jó. Kaptam egy kis előnyt így, mert azért volt bennem egy kis félsz a záróbusztól is. Két GyA-s lánnyal indultam el, e aztán olyan 3 km után leszakadtam  tőlük, mert ők váltóztak. Nekem más léptékben kellett beosztanom az erőm. Szeretek futás közben szétnézni. Látni az embereket. A futókat és a buzdítókat is. Szeretem hallani a lábak dobogását. Mint puha talpú vonuló csorda. Végig az Andrássy úton. Ereje van ennek a halk tompa ütemes hangnak. A tömeg lélegzik. Kicsit kiengedett a vádlim, mert nem igazán melegítettem be rendesen. Túl nagy volt az izgalom. A többeknek megtalálása  elvitte az erre szánt időt, meg a wc előtti sorban állás. Szóval kicsit bekeményedtek az elején. De aztán hipp hopp átértünk Budára. A következő emlékezetes helyszín az alagút volt. Szinte beszippant. Ott valahogy kicsit mindig gyorsabb lesz az iram. Kis szakasz, de a sötét a visszhang, meglódít mindenkit. Mindig vannak kurjantók, akik aztán átragasztják a többiekre a kiáltozást. Valahol ez is kicsit ősi, mélyen szunnyadó ösztönöket ébreszt. A "barlang", a "hajsza". Jó kiabálni, huhogni. Szabad leszek tőle. Egy velük. Örömöt érzek. Aztán lekanyarodunk a rakpartra. Na ez az amit kicsit alábecsültem fejben. Aszfalt, nulla árnyék 9 km-en keresztül. Az apró lépések segítettek itt is. Mindig csak a következő hídig kell eljutni. Lánchíd, Erzsébet híd, Szabadság híd, Petőfi híd, Lágymányosi híd. Fordító, aztán már jönnek is a váltók. Azt gondoltam 10 km-ig biztos nem lesz baj. A táv végére készültem nagyon, hogy majd ott minden frissítő pontot kihasználok, de már most a váltó előtt 11 km tikkadok?! Muszáj volt vizet magamhoz vennem. Ez volt a 3 frissítő pont. Én úgy terveztem, hogy csak a 4.-5. frissítő ponton, olyan 14 km fölött élek a frissítéssel, erre már fáradok...De meleg van! Enyhülök meg. Sajnos még az Deák tér magasságánál konstatáltam, hogy elhagytam a szivacsom. Ez is kisebb riadalmat keltett bennem, de aztán ezen úrrá lettem. De azért aztán minden frissítő pontnál megnéztem az összes vödröt, nincs-e bennük egy kóbor szivacs, mert úgy gondoltam, az nekem kell. Tény, hogy az edzésből lefutott 21-nél nagy szolgálatot tett. Mindegy. Szivacs nélkül is meg kell tudni csinálni. A váltó után a Szabadság hídon vissza Pestre. Fejben az volt, hogy Pest már a végéhez van közelebb. A kétharmadán túl vagyok!  Ott is volt rakpart meg tikkadás. Minden lehetőséget megragadtam a frissítésre, vagy az árnyékban levésre. Mindenhol a 15 km-t írták holtpontnak. És az utolsó emelkedőt, a Nyugatinál lévő felüljárót gondoltam a legkritikusabbnak. De a Bajcsy-Zsilinszky úton már mozgott valamicskét a levegő, már vetettek árnyékot az épületek. Éreztem, hogy meglesz ez. Aztán a Podmaniczky elején láttam, hogy valaki rosszul lett. Megint összpontosítani kezdtem. Az utolsó komolyabb emelkedő. Feltornáztam magam. Innen még kicsit több, mint kettő kilométer. A Ferdinánd híd alatt végre levettem a ragtapaszt a nagy lábujjamról, ami a feltörte az ujjam tövét. Micsoda megkönnyebbülés. Mint a pisilés a pesti rakparton. Mondjuk a bal lábamon is megigazíthattam volna a zoknit, de már valószínű mindegy volt. Akkora vízhólyag nőtt rajta, mint az ujjam maga. De ez a legkevesebb. Az időm rendben. Sőt! Jobban állok, mint az edzéskor. Van még tartalékom. Tudok ritmust váltani, lépést nyújtani, van bennem lelkesedés. A Lehel úton már tudtam, hogy ez "hazafutás". Éreztem, ahogy átjár az elérzékenyülés. Elképzeltem, hogy talán lesz valaki, aki vár majd rám a célban. Reméltem, hogy a fiam kint lesz. Vagy a lányok a futásfejlesztő csoportomból. Rákanyarodtam a Dózsa György útra. Nem akartam elsietni a végét, mert anno az első versenyemen azt hittem, mikor megláttam a ligetet, hogy vége, de aztán még kavirnyáltunk és én azt hittem sose futok át a célon. De egyszer csak látom, hogy ki van írva "utolsó 200 méter"! Belegyorsítok. A hangosbemondó bemondja a nevem. Átérek és akkor elered a könnyem. Tántorgok tovább az éremért, aztán meg a csomagért és akkor jön a telefon. A lányok megtalálnak és összeborulunk. És sírok kicsit. Nincsenek szavaim. Szótlan vagyok. Leveszem a cipőm. Kuporgok a földön. Egész kicsi vagyok. Tiszta és egyszerű, mint egy újszülött.

Balázs Brigitta_03.JPG

 


 

Lőrincz-Kovács Fruzsina

Egy nappal a félmaraton után megpróbálom összeszedni a gondolataimat és leírni, hogy milyen volt a verseny és a felkészülés.

A felkészítő csoporthoz való csatlakozást nagyon kedves barátnőmnek, Győri Jucinak köszönhetem. Agitált, hogy ne csak magamban futkorásszak, hanem próbáljam meg a 21 km-es távot is végre. Hirtelen elhatározásomban írtam és kérdeztem, utólag bevesztek-e még a “buliba”?! Nagyon boldog voltam, hogy veletek készülhetek és minden hétre konkrét futó feladatokat kapok. Olyan volt, mintha egy virtuális futó osztályba kerültem volna, Orsi osztályfőnökkel az élen. Lényegében heccből, szórakozásból vágtam bele.

A felkészülés során egy mélypontom volt, azt is a nagy nyári hőség okozta, de ezt “az út szélén hagyva” tudtam továbblépni. A nyaralások miatt persze voltak kihagyások (és lelkiismeretfurdalások) de igyekeztem tartani magam a menetrendhez. Bevallom, hogy utáltam a hőséget és minden  nap esőért rimánkodtam. Gyarló emberként örültem, amikor sorstársaim hasonló kínokról számoltak be a zárt csoportban és tudtam, hogy másnak sem lehet könnyebb.  A melegen kívül a lakóhelyünk annyira imádott földrajzi adottságai kezdtek egyre rossz színben feltűnni :) Mivel a Sas-hegyen nem sok sík utca van, így kénytelen voltam nehezített körülmények között edzeni. (Később ennek még nagyon nagy hasznát vettem.)

Az egyik legszebb élményem az 5 éves kisfiamhoz kötődik, akiről mindig is tudtam, hogy szereti ha futok de amikor a szülinapjára azt kérte ajándékba, hogy a kedvenc játszótere körüli futópályán futhasson velem sportcipőben egy kört… elolvadtam. Akkor (is) éreztem, hogy futni és sportolni nem csupán magam miatt, de a kicsikért is fontos és hasznos!

Szóval a felkészülés a kisebb-nagyobb nehézségeket leszámítva klassz volt.

A verseny pedig?! Csodálatos! Leírhatatlan érzés együtt futni több ezer emberrel, átadni magunkat a sportnak, a gyönyörű városnak és a hangulatnak. Km-ről km-re érezni, hogy mindannak a sok edzésnek, amit magunk mögött hagytunk megvan a gyümölcse. A Nyugati felüljáróra lazán felfutni pedig a Sas-hegyi edzéseket juttatta eszembe. Én döbbentem meg legjobban, hogy végig mosolyogva, holtpont nélkül az utolsó 4-5 km-t még jól megnyomva tudtam lefutni életem első 21 km-ét. A célba érve pedig annyira megörültem a családomnak, hogy még az érmet is elfelejtettem átvenni! (Utólag azért pótoltam ám!)

Óriási erőt adott látni a 60-70 sőt 80+ éveseket, akik, ha nem is gyorsan de a maguk tempójában haladnak, vagy elfutni a boldog, babakocsis anyukák mellett (őket külön tapsoltam).

Bármikor újra nekivágnék a távnak, sőt akár pár km-t rá is húznék még, mert azt éreztem, hogy egyszerűen elrepült az idő. Persze mindig van hova fejlődni, mindig lehet az időeredményen javítani. De ne legyünk már telhetetlenek egy nappal a félmaraton után!

Hogy érzem most magam? Mint gyerek a karácsony elmúltával. Volt az adventi időszak, amikor edzettem és az ünnep, amikor futottam. Most jön a “szürke” január, amikor vissza kell rázódni a hétköznapokba és új kihívásokat találni.

Lőrincz-Kovács Fruzsina.jpg

 


 

Fertő Réka

Emlékeztek a lányra a tesi óráról, aki maga mögé dobta a kislabdát, távolugrásnál elesett a saját lábában, és a Cooper teszt során sose tudta meg, mennyit tud egységnyi idő alatt lefutni, mert már jóval az egységnyi idő letelte előtt a tüdejét kiköpve, hörögve haldokolt valamelyik bokorban, éktelen szitkokat szórva arra, aki ezt kitalálta? Margó néninek, Fenyő bának és mindenki másnak jelentem, itt vagyok. És elmesélem, mit tett ezzel a lánnyal a GyA 5-10 km-es futócsoportja.

A futócsoport előtti életem mottója: „Csak akkor futok, ha az, ami kerget, borzasztóbb, mint maga a futás.” A kergető tényező két éve kopogtatott be az ajtómon, az esküvőm előtt: a szűk fehér csipkeruhában 200 ember előtt felvonulás gondolata volt elég félelmetes. Viszonylag hamar le tudtam futni a 10 km-t, átlagosan 7:00-7:15-ös köridővel, ezt kb. két hónapig tartottam heti két alkalommal, és szívből utáltam az egészet. Nekem senki ne mondja, hogy nem próbáltam, futni sz*r.

Aztán 2017. januárjában berántott a GyA gépszíj. Miután számtalan, korábban elképzelhetetlen pozitív változást hoztak az életembe a programok és a FB csoportok, kíváncsi voltam, hogy a futáshoz való hozzáállásomat is át tudja-e formálni ez a közösség.

Az 5-10 km-es csoport tagjainak alapvető célja a táv növelése 5 km-ről 10-re, én az időmön szerettem volna javítani. Vacliláltam, hogy itt van-e a helyem, vagy a félmaraton felkészítőben, de arra jutottam, hogy a francnak van kedve annyit futni :D Számokban kifejezve azt akartam, hogy ha van egy órám futni, akkor abba férjen bele 10 km. Vágyálmaim között pedig szerepelt, hogy rendszeressé váljon a futás (hátha), neadjisten felkeljek hajnalban is futni (én, persze, haha), és egyszer talán még élvezzem is valamennyire ezt az egészet (kizárt.) Azóta is áldom Balázs Brigi mentor nagyasszonyunkat, hogy a kicsit eltérő cél ellenére bevett a csapatba.

Nyálas közhely, de ez a tizenegy szupercsajszi május óta a második családom lett. Szokássá vált, hogy futás után röviden beszámolunk az aktuális menetről, és küldünk róla pár fotót. A beszámolók során megismertük egymást, összenőttünk, rengeteget tanultunk magunkról és a futásról. Együtt éltük meg a sikereket és a kudarcokat, tapsikoltunk és összevakartunk, kérdeztünk és szakértettünk, futottunk , 1 km-t és 21-et, éjjel, nappal, munkába, munkából, ebédszünetben, nemalvó gyerek műsora után félkómában, babakocsival, férjjel, bicikliző családdal, országokon át – és sosem voltunk egyedül. Amikor a csoport négy tagja indult a Wizzair Félmaraton különböző távjain, az arcomat levakarva, izzadó tenyérrel vártam a hírt Európa egy távoli pontján, hogy mindegyiküknek sikerült, és úgy örültem nekik, mintha én magam értem volna célba.

Ezek a lányok a virtuális jelenlétükkel, teljesítményükkel, jókedvükkel és kitartásukkal kirángattak az ágyból hajnal 6-kor (ENGEM!), kirúgdostak az ajtón akár heti háromszor is, mikor erre lehetőségem volt, átsegítettek a nehezebb km-eken, futás közben Endomondon keresztül üzentek, hogy GO GO GO, tartották bennem a lelket, mikor lesérültem, lendületet adtak az újrakezdéshez, és én futottam, és a köridők egyre lejjebb mentek, és elkezdtem élvezni, hogy már a hetedik km is 6:00-os pace alatt van, és már a nyolcadik is, és hogy bizony meg lehet futni a 10 km-t 58,35 perc alatt. Augusztusban 106 km-t futottam összesen, én, az antiatlétika a tesi óráról. Még most is nehezen hiszem el, de képes vagyok rá, és ez fantasztikus érzés.

Van köztünk olyan, aki szeptemberben lefutotta a félmaratont. Annyira inspiráló, hogy talán mégse csak a francnak van kedve annyit futni, hanem nekem is... de ez még a jövő zenéje.

Ahogy Brigi mentorunk mondaná: Kislányok! Köszönöm! Folyt. Köv.!

Fertői Réka_02.jpg

 


 

Saarnit-Kasza Viktória

2017. 09. 09-én lefutottam a Tallinn Marathon keretén belül a 10K távot, 1:10-es idővel, volt már ennél jobb időm is, de nem vagyok telhetetlen.

Érzéseim a TLL-Marathon 10K alatt: Azt hittem , hogy 600 méter után kiszállok. Azt tudni kell ,hogy az elmúlt 2 hétben  - főleg a gyerek intézményesítése és a munkahelyi teendők és az egészségi állapotom miatt nem jutottam el futni. Pénteken gondoltam egyet, hogy átveszem a rajtcsomagot, ha másnem a kuponok miatt. Ott sétáltam az EXPO-n, és elragadott a hangulat teljesen. Akkor elhatároztam, hogy bár nem futottam két hete, szombaton megpróbálom. Nehéz volt, többször bele-bele kellett sétálnom. Megcsináltam. 5 hónap alatt eljuttottam a gyök kettőről a 10 km-re. :) Büszke vagyok magamra és nagyon boldog vagyok, hogy futó lehetek. :) Jövőre visszafogok térni.

Futni kb. 2017. április közepén kezdtem el. 2 km-t sikerült abszolválnom összesen.

A 15 kg-t fogyni akarok csoportban az volt egyik héten a feladat, hogy fussunk - talán összesen 2 km-t a héten. Megmondom őszintén, hogy 200 méter után minden bajom volt. Nem kaptam levegőt, meg rossz volt az egész, úgy ahogy. Lehet túl gyorsan akartam futni és nem bírtam. Feladtam, vagyis inkább jegeltem a témát. Elfogadtam, hogy én nem vagyok futó és sosem leszek képes futni.

Kb. 2 hétig tartott ez, aztán egyik szombat este felkerekedtem, hogy márpedig én futni fogok. 2 km-t sikerült egyszerre, megállás nélkül. Roppant büszke voltam magamra. Onnantól fogva a futás az életem részévé vált. Volt, hogy reggel fél 6-kor keltem, hogy mehessek legalább fél órát futni. Volt, hogy szombat reggel, még mindenki aludt, de én 8 óra előtt már futottam a hosszút. Rengeteget kaptam a futástól. Kitartást, türelmet és képességet, hogy a busz után is tudjak sprintelni. :) A nyaralás alatt is sokszor inkább felkeltem 6-kor, hogy ki tudjak menni futni. Nem titok, hogy jövőre kacérkodtam a félmaratonnal - maratonnal, de jelenleg sok minden képlékeny az életemben. Leginkább az, hogy a téli időszakban, hogy fogok tudni edzeni, felkészülni, de lassan ez is kialakul.

Arra rájöttem időközben, hogy nekem viszonylag a hosszú távú futások jönnek be. Nem vagyok még képes gyorsan futni, az átlagos köreim 7 perc/ km között mozognak, inkább csak versenyeken voltam képes a 6:30-at produkálni. A facebookos 5-10 km-t lefutok csoporttól rengeteg bártorítást kaptam. Nagyon jó volt ez a  közel négy hónap a csajokkal.

Elkapott engem is a hév és nézegettem a különböző versenyeket. Ezalatt a négy hónap alatt 3 versenyen tudtam indulni, itt Észtországban. Június elején egy 5K, augusztusban 10K és szeptemberben most egy 10K. A versenyek hangulatát imádom. El is tettem az összes rajt számomat :)

Saarnit-kasza Viktória.jpg

 


 

Finta Dóra

Félve fogtam neki. Nem is tudom, mitől féltem. A távtól, a reakciómtól, a testem teherbírásától, a tereptől. Nem is nulláról, mínusz tízről kellett újra felállni, hiszen hol van már az évekkel ezelőtti UB, az imádott sárga cipőmbe diktált tizen-, huszonkilométerek, a hat perc alatti ezrek, a ruganyos test, a robbanékonyságom... Tudtam, hogy a szülés után már semmi nem lesz ugyanolyan, de a szembesülés mindig kemény.

Aggódtam amiatt is, hogy mi keresnivalóm van nekem az 5-10K csoportban. Száz méter is horribilisan soknak tűnt, nemhogy tízezer. A Makó és Jeruzsálem között vázolt reláció tőszomszédságnak mondható ahhoz a vonalhoz képest, amit én saját magam és a csoporttal szemben támasztott elvárás, a cél táv tíz kilométere közé húztam. Bíztam benne, akartam, de legbelül, mélyen valahol csendesen belenyugodtam, hogy én ebben a csoportban csak vízhordó lehetek. Mégis, Brigi biztosított arról, hogy itt a helyem - amiért innen is hálás köszönetem. :)

Aztán egy májusi kora reggelen elindultam az első, szülés utáni futásomra. Csak ide, a környékbeli kiskertes övezetbe merészkedtem (előző nap gondosan lesétálva a távot, biztos ami biztos alapon), szigorúan csak ameddig bírom. Figyelve a légzésre, a ritmusra, bokára, térdre. Várakozáson felüli, bő másfél kilométer volt. Ettől akkora löketet kaptam, hogy becsatlakoztam a férjemékhez, akik már másfél hónapja heti háromszor rótták a köröket a sportpálya salakján. Mentem, mindig egy kicsit többet, nagyon bírtam, nagyon ment, élveztem, imádtam. Csak úgy, logika és tudatosság nélkül, érzésből.

 

Aztán beütött a gebasz. A térdem félreérthetetlen jelekkel hozta tudomásomra, hogy túltoltam. Nem kicsit, nagyon. Nem volt mese, ki kellett hagynom egy kis időt, ki kellett pihennem. Nem volt kérdés, hol csesztem el, mégis bosszantott. A többiek mennek, csinálják - igaz, az én távjaim háromszorosát per alkalom... -, nem adhatom fel, nem maradhatok ki.  Ha nincs a csoport, isteni jelnek tekintettem volna. Mit erőlködök? Sose leszek egy klasszikus futó alkat. Pompás kifogás lett volna. De így? Szégyenszemre ott kushadtam volna egy virtuális sarokban, nulla teljesítménnyel, kifogásokkal, önigazolásokkal. Na azt nem.

Találtam a neten egy 5 kilométerre felkészítő edzéstervet, ami heti három alkalommal számolva 6 hét alatt vállalta, hogy eljuttat a nulláról az 5K-ig.  6 hét! Indokolatlanul soknak tűnt. Hatalmas önuralom és fegyelmezettség kellett ahhoz, hogy betartsam a "4x2 perc futás, közte 3 perc séta" típusú iránymutatásokat, de az eredmény nem maradt el. Hat hét. Ennyi kellett, hogy eljussak oda, ahol a csoportba való belépésem pillanatában kellett volna tartanom. A lányok már lazán nyomták a 6-8 kilométereket, én mindeközben nevetségesnek és iszonyú gáznak éreztem az első, megállás nélkül lefutott 5K fölötti ujjongásomat...  

Ez az egész persze rajtam kívül senkit nem zavart a csoportban. Ugyanúgy bátorítottak, szurkoltak nekem, mintha velük együtt én is a hosszabb távokkal küzdenék, egyszer sem éreztem azt, hogy nem vagyok ide való. Irigykedtem rájuk, de sokkal jobban inspiráltak a kis sztorik, képes beszámolók, a nekiindulások, sőt, még a kudarcok is. Nem hazudtuk el egymás elől azt sem, ha valami épp nem úgy jött össze. Ettől tudott ez a csoport tényleg motiváló és emberi maradni, nem pedig egy hazug, egymásra licitáló, kikozmetikázott dicsőségfal.

Az a bizonyos 5K egy hőségriadótól ragacsos nyári napon jött össze, magam sem hittem volna, hogy képes leszek olyankor is elindulni, de a férjemmel akkora motivációt adtunk egymásnak, hogy nem volt kérdés, csináltuk. Az edzésterv által irányított hetek alatt kiderült számomra, hogy muszáj nekem valami sorvezető, ami kijelöli az utat, mert ha csak így összevissza futkározom, azt egyrészt megunom, másrészt lehet, hogy megint sérülés lesz a vége. Így hát az endomondo-ban választottam egy újabb edzéstervet, azóta azt gyűröm. Túl sok jóval nem kecsegtetett, azt írta, hogy az edzettségi állapotomat, az eddigi naplózott futásaimat és a heti edzésszámot figyelembe véve november közepe előtt ne is álmodjak a 10 km-ről. Úgyhogy ezt szépen elengedtem, inkább csak arra koncentráltam, hogy legyen meg a heti 3, próbáljam élvezni, kapcsoljam ki az agyam. Ez többnyire ment is.

De egy szép napon csúnyán behúzott a csőbe. Gyanútlanul lapozom ki az aznapi penzumot, először nem hittem a szememnek. 9,5 km, 8:00 pace. NEEEEE. Biztos, hogy nem. El van írva. Biztos rossz hetet nézek. Jó, hogy nem kell gyorsan menni, de KILENCÉSFÉL basszus, az már majdnem tíz, és még nagyon szeptember eleje van!!!

De kiderült, hogy nagyon is jót nézek. Bizony, itt most ez lesz a feladat. Nem november közepén, hanem most.

Úgyhogy eldöntöttem, hogy ezt akkor én most megcsinálom. És... most mit cifrázzam, így lett. Szerintem én lepődtem meg a legjobban.

4 hónap alatt jutottam el a küszködős-sétálós alig távoktól a hőn áhított majdnem tízig. Végre helyem van a "nagyok" között.

És ez nem csak egy táv, egy valamilyen körülbelüli teljesítmény. Ez az újraépített, magamba vetett hitem, a testem iránt érzett hálám, türelmem és megbecsülésem. Az erőm, a kitartásom. Minden fájdalom, minden kudarc, minden újrakezdés, minden siker. Hogy képes vagyok. Megint. Újra.

"A szülés után már semmi nem lesz ugyanolyan." Kicsit féltem ettől. De aztán rájöttem, mit is jelent mindez. Nem az ugyanolyan kell. Ez kell. Mert ez, ami most van, aki most vagyok, sokkal jobb.

Finta Dóra.jpg