Visszajelzés

Összes cikk

2017-06-16

FORMASZERVIZ PLUSZ-NAPLÓ: HOGYAN ÁSSUK EL ÉVEKRE PARTNERÜNK ÖNBIZALMÁT?

Kiemelt kép

Isten áldása a Flectoron és a zöldkagyló kapszulán! Egy hét totális mozgásböjt és két hét futásmegvonás után a térdeimbe visszatért az élet.

A guggolásoknál még azért érzem, de odafigyelve nem lesz gond. Sikerült megint teljesítenem a szükséges minimumot, nincs miért elégedetlennek lennem. Előkerültek a súlyzók, hát mit mondjak. Így utólag kicsit nagyképű vállalásnak tűnik a két másfél kilós kézisúlyzó – ami azért vicces, mert más jellegű edzésekhez ugyan, de valaha tizenkilós kettlebellt meg olimpiai rudat, tárcsákat toltam ki ugyanezekkel a karokkal. Most meg itt nevetségeskedek ezekkel a gyerekjátékokkal, és ezektől is bedurrannak az izmaim, izé, azok. Sic transit gloria mundi, mondja a művelt római. De megvan a viszonyítási alap, ha egykor ment, menni fog újra.

Az egyébként sem rövid „majd menni fog” listám a Zsófi pilates óráján látottak alapján tovább bővül majd. A gyakorlatok nagy része egész jól ment – a Facebook csoportban megosztott szörnyülködéseket olvasva a legrosszabbra számítottam –, de azért jutott a cifrájából nekem is. Most komolyan, hanyatt fekvésből felgurulni guggolásba ÉS onnan állásba, meg még szökkenjek is??? Uram, irgalmazz. Sokadjára nem győzöm hangsúlyozni a nappali csendes magányában végzett torna előnyeit… Meggyőződésem, hogy ha a fenti gyakorlatsort nyilvános helyen próbáltam volna végrehajtani, perceken belül megjelenik egy állatkerti gondozó azzal, hogy bennem véli felismerni a napokban elkóborolt anyagorillát…

A legutóbbi beszámolómban elkapott a picsogás, mondhatni menetrend szerint. Próbáltam megint kicsit mélyebbre ásni magamban - és a memóriakártyámon -, hogy honnan, miből fakad ez az elégedetlenség. Találtam egy csomó régi képet. Az elmúlt nyolc évben úgy ugrott le rólam 30 kiló, majd vissza tizenöt, majd le ismét tíz, hogy különösebben észre se vettem. És sose voltam kimondottan elégedett. Pontosabban: vagy nem érdekelt az egész, mert nem volt mögötte tudatos munka, ha pedig volt, egyszerűen nem láttam a fától az erdőt. Nem vigasztalt se a mérleg, se a centi, se a tükör. Volt valami hályog a szememen, egy filter, ami nem engedte, hogy azt mondjam magamnak: kisanyám, de jól nézel ki! És arra jutottam, hogy ez nem a maximalizmusból fakadt, hanem az önbizalomhiányból.

Megosztanám a legmarkánsabb példát. Három éve annak, hogy komolyan kezdtem venni a magammal töltött időt. Személyi edzések heti háromszor, futás, kézilabda, Ultrabalaton. Hiába voltam életem legjobb formájában, nem tudtam kiélvezni, mert nem voltam tisztában azzal, hogy épp életem legjobb formájában vagyok… Értitek ezt? Eddig én se értettem.

Aztán jött a megvilágosodás. Eszembe jutott ugyanis, hogy bizony elhangzott egy mondat attól, akinek akkoriban a legtöbbet adtam a véleményére: „Ahhoz képest, hogy mennyit edzel, nem nagyon látszik.” Ba-dumm-tss, koppant a realize. A „Hogyan ássuk alá évekre partnerünk önbizalmát” c. gyorstalpaló tételmondatát hallották.

És bár azóta árkon-bokron túlvagyunk – nem sokkal később amúgy a kapcsolatnak vége is szakadt – a tüske megmaradt. Rájöttem, hogy ez az egyetlenegy – valószínűleg nem szándékosan bántó – mondat évekre meghatározta a magammal és az edzésmunkámmal való viszonyomat. Hiszen minek is fektetek bele energiát, ha nincs látszatja? Ilyen a testalkatom, csinálhatok bármit, ez van, ezt dobta a gép, ezt kell szeretni. Csinosabb már úgyse leszek. Satöbbi. Aztán találtam egy képet abból az időszakból, és leszakadt az arcom (na, ezt a képet láthatjátok itt a posztban).

Íme a legújabb tétel az „újra menni fog” listámon. Mert menni fog, mert csinálom. És mert nem vagyok egyedül. A férjem segít, támogat, partner ebben is. Most őszintén… mennyivel jobb a szájíz, ha közös a buli, ha együtt rágjuk a salátát vagy együtt rójuk a köröket a sportpályán és büszkék tudunk lenni egymásra…

Tanulság? Mittudomén. A lényeg, hogy ha odabent - *mutatóujjal a fejemet kocogtatom* - rendben vagy, tökmindegy, ki mit mond. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól, amikor életempárja végigmustrál, hogy „decsinosanya”. Nehezen hiszem még el, de egész máshogy állok neki tornázni, mozogni. Még hosszú az út, de kezdek megbékélni magammal. Újra és megint. Az önbizalomhiányt meg szép lassan majdcsak elhagyjuk valahol.

Dóri

Nézd meg Dóri előző írásait is!

Szép vagy úgy, ahogy vagy

Hikomat hét

Kulcsszó a fokozatosság!

Rettegnék a nyártól, ha nem kezdtem volna bele

A centi meg a tükör is kezd barátságossá válni

Előre sajnálom Cukerberget

Itt a nyomi-anyu kihívás!

Késő este az endorfin rózsaszín habként bugyog ki a fülemből

Fitnesz Koelhó azaz TOP 5 okosság az életmódváltáshoz

Picsog és megtáltosodik

Iszonyú hálás voltam, hogy ezt nem nyilvános helyen követtem el

Bemutatkozik Dóri, a Formaszerviz nagykövete!